Évszázadokon keresztül tagadták e jelenség létezését, de az élet önszántunkból való elvetése nemcsak emberi tulajdonság. Léteznek öngyilkos állatok is, melyek tanulmányozása segíthet megérteni az öngyilkos emberek viselkedését.

Legyen szó egy szomorkodó kutyusról, egy depressziós lóról vagy akár egy magát érthetetlen okból partra vető bálnáról (bár ez utóbbi jelenség miatt sokan az emberi tevékenységet tartják felelősnek, nem ok nélkül), számos öngyilkos állat esetéről számoltak már be. Egy nemrégiben megjelent tanulmány szerint az öngyilkos állatok eseteinek vizsgálata segíthet abban, hogy magyarázatot adjunk az öngyilkos emberek viselkedésére.

"Az ideológia, miszerint állatok viselkedésének vizsgálata modellként szolgálhat az emberi öngyilkosságok eseteinek megértéséhez, a 20. századból ered" – nyilatkozta Edmund Ramsden, az Endeavour folyóiratban nemrégen megjelent tanulmány egyik írója a Discovery Newsnak. A másik szerző pedig Duncan Wilson a Manchesteri Egyetemről.

Évszázadokra visszamenőleg vannak leírások állatokról, melyek véget vetettek életüknek. 1845-ben például megjelent egy cikk „Az öngyilkosság egy különös esete” címmel, mely egy szép, sötét szőrű újfundlandi kutya tettéről számolt be. Az eb furcsa módon nagyon boldognak tűnt az öngyilkosság előtti napokban, majd egyszer csak belevetette magát a vízbe, és megőrizve teljes nyugalmát, nem mozdította meg a lábait, hagyta magát elsüllyedni. Ezúttal kimentették és megkötötték, ám amint szabadon engedték, újra megkísérelte az öngyilkosságot és ismét vízbe ment. Ez még többször is előfordult, mire is egyszer sikerült végrehajtania a tervét és a fejének folyamatos víz alatt tartásával megfulladt, mire odaértek hozzá, hogy kimentsék.

"A természet és isten törvényei ellen való az öngyilkosság Szent Augusztin és Aquinói Szent Tamás szerint” – folytatta Ramsden. Felhívták a figyelmet arra, hogy a természetben nem fordul elő ilyen, mint öngyilkosság, tehát az embereknek sem kellene véget vetni életüknek saját kezűleg.

Fotók: sxc.hu

Az amerikai pszichológus szerint azonban Aquinói nagyot tévedett, hiszen megfigyelhető, sőt nem is lehetne ennél áthatóbb az önpusztítás a természetben. Valamilyen formában minden egyes organizmus képes az önpusztításra, ha a fajfenntartásról van szó, vagy a rokonság megvédéséről. A levéltetű például képes felrobbantani magát, ha egy katicabogár fenyegeti, sőt a sorstársait is megvédi akár azzal is, hogy megöli a katicát. Nemrég kiderült, hogy erre egy hangyafaj is képes.

A különbség csak az a modern világunkban az emberek esetében, hogy ez a fajta kalkuláció téves is lehet. Persze van, hogy egy öngyilkossággal életeket menthetünk (ezek olyan tettek, melyek esetleg egy bizonyos célt szolgáltak régi emberi társadalmakban, ám később elvesztették jelentőségüket), de a legtöbb esetben az emberek öngyilkosságából senki sem profitál.

Amit tehát az újfundlandi kutya esetéről megállapíthatunk, az nem az, hogy az emberek és az állatok hasonlóan gondolkodnak, hanem az, hogy az öngyilkosság egy súlyos és biológiailag kódolt betegség halálos kimenetelű következménye.