Megoszlanak a vélemények, hogy a mai kutyák kialakulása előtti korszakban, az ember akarta társnak maga mellé a farkast, vagy a farkas kereste az ember társaságát. Annyi azonban tény, hogy amikor a farkasból a domesztikáció révén kutya lett, akkor az embernek határozott elképzelése volt arra vonatkozólag, hogy ez az állat mit csináljon, milyen feladatot végezzen el a környezetében.

Nem akarunk illúziórombolók lenni, de nagyrészt talán éppen ennek a szemléletmódnak tulajdonítható, hogy a különböző fajták populációinak jelentős hányadára túlzásnak tűnnek ma már a legendákba illő jellemzések. Szeretett kutyáink között egyre több az anatómiai és/vagy idegrendszeri tulajdonságaiban egyaránt groteszk, bizarr megjelenésű, abnormális viselkedésű egyed, ráadásul olyanok, amelyeket a használati kutyák vonatkozásában szükséges komplexitás fontosságát nem ismerő kvázi szakemberek erőteljesen favorizálnak, feláldozva őket a mindenkori divat oltárán, veszélybe sodorva ezáltal szinte valamennyi kutyafajtát.

Éppen ezért úgy gondoltuk, megpróbáljuk a teljesség igénye nélkül bemutatni a valóban kiváló tulajdonságok mellett az "árnyoldalt" is, vagyis azokat a - genetikai alapokon nyugvó anatómiai és idegrendszeri - rendellenességeket, amelyekért az ember meggondolatlan "tenyésztői" tevékenységével felelős. Úgy véljük, bármely fajta valódi értékei csak akkor menthetőek, illetve fejleszthetőek, ha nem dugjuk a fejünket a homokba, s rávilágítunk a valóságra.

Válogatásunkban az 1-es fajtacsoporthoz tartozó német juhászkutya, beauceron és a belga juhászok ma már nem eredeti feladatkörüket látják el. Sokkal inkább őrző-védő, illetve szolgálati kutyaként alkalmazzák őket, s csak elvétve végzik azt a feladatot, amire eredetileg kitenyésztették. A legkiválóbb terelőfajták közé tartoznak, ám tudjuk, hogy amennyiben egy szelekciós hatás megszűnik, az adott populáció érintett tulajdonságai tompulnak, míg más sajátságai esetleg egyre kifejezettebbek lehetnek. Lehetséges olyan követelményrendszert felállítani, amely megközelíti a terelőmunkára is alkalmas ösztönös adottságokkal rendelkező egyedek kiválogatását, de olyat, amely abszolút mértékben helyettesíti annak követelményeit, nem találtak még ki. És vajon ki engedheti meg magának azt, hogy kisebb birkanyájat tartson azért, hogy tenyészkutyáit ősi munkájuk végzése közben figyelhesse? Ezért szinte teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy valamennyi juhászkutyafajtának más alkalmazási területet kell találni, amennyiben azt szeretnénk, hogy használati kutyaként jövőjük lehessen.

A német juhászkutya vonatkozásában sikerrel jártak a tenyésztők, hiszen a fajta "atyja" Max v. Stephanitz kapitány határtalan szervezőkészsége és kapcsolatai révén szinte minden olyan helyen, ahol szükség volt kutyák munkájára, a német juhászkutyát ajánlotta, s ahol kipróbálták, ott örökös munkája lett. Így legendás tulajdonságai, ha némileg módosulva is, de fennmaradhattak, sőt generációról generációra fejlődhettek, csiszolódhattak. Ennek ellenére az ő esetében is megtörtént az, amitől mindig is tartottunk: A fajta immáron kettévált úgynevezett "munka és küllem" állományra, s ez a folyamat minden igyekezetünk ellenére egyre markánsabban folytatódik. Bár én küllempopulációról nem szívesen beszélek, hiszen ez a fajta egyértelműen használati fajta, a nem teljesítményorientáltan tenyésztett részét következésképpen nem külön állományrésznek tekintem, hanem a populáció tenyésztésre alkalmatlan - tehát selejtezendő - részének. Akkor is, ha a folyton változó divat hívei az egekig favorizálják őket... Az elsősorban küllemi szempontok szerint szaporított állományrészek tulajdonosai mélységes felháborodásuknak adnak hangot, valahányszor ehhez hasonló kijelentéseket tesznek a teljesítményorientáltan szelektáló tenyésztők. Pedig ha reálisan gondolkodunk, beláthatjuk, a fajtának csak egyetlen standardja van, és az a világ első számú használati fajtáját írja le, nem pedig holmi változó divatnak megfelelő plüssfigurát! Ha kizárólag a standard szellemében folyt volna a szelekció és a tenyésztés, az állomány említett szempontok szerinti tagolódása meg sem történhetett volna. S amennyiben visszatérünk a standard által jelzett útra, ez a tagolódás egészen bizonyosan rövid idő alatt a múlté lesz. Egy rossz álom, amit el kell felejteni...

A belga juhászok esetében az állomány különböző változatokra való szétválása már régen megtörtént: malinois, tervueren, groenendael, lakenois. Ezek közül a malinois az, amely a fajta értékes tulajdonságaiból a legtöbbet őrzött meg. A többinél a helyzet már nem ilyen egyértelmű, bár közöttük is találhatók olyan egyedek, amelyekkel a fajta egykori kiváló képességeit újra állományszintűvé lehetne tenni. Nem túlzás azt állítani, hogy a malinois kivételével a másik három változat szelekciója jóval inkább küllemi jegyei alapján történik. Ösztönös adottságaik, idegrendszerük vonatkozásában a különbség önmagáért beszél...

A staffordshirei terrier még azok közé tartozik, amelyek elődeiknek igen jó ösztönös adottságait őrzik génjeikben. Bár nekik sem tesz jót az, hogy sokan még ma is harcikutyának tekintik őket, és az sem, hogy egyre inkább csak a kiállítások támasztanak eléjük küllemi követelményeket. Értékes tulajdonságai vajon meddig maradhatnak így fenn? Vagy talán tenyésztőik megelégszenek azzal, hogy az egykor legendásan híres munkakutyaa jövőben csupán kiállítási sztárként emlékeztessen régmúlt idők szebb napjaira?

A schnauzerek esetében láthatjuk, milyen furfangos lehet a tenyésztői fantázia. Három különböző méretben hozta létre ugyanazt a megjelenést, attól függően milyen célra szánta a különböző csoportokhoz tartozó egyedeket: őrző-védő (óriás), kísérő (közép) vagy patkányfogó (törpe). Ma úgy tűnik, nem tombol körülöttük a divat, anyaországi tenyésztésük kiegyensúlyozottnak tűnik, s ez rányomja bélyegét a világ állományára. Tekintettel azonban arra, hogy az óriás változatnál mérik fel szisztematikusan a tenyészállomány idegrendszerét, természetes, hogy a három schnauzer közül ez őrzi leginkább a schnauzerekre jellemző ösztönös adottságokat.

Klasszikus őrző-védő fajták a rottweiler, dobermann, boxer, német dog, bullmastiff, bordeauxi dog, angol mastiff. Mindannyiuk helyzete kritikusnak tűnik, legalábbis Magyarországon. Sok közöttük a nehezen kezelhető egyed, némelyik fajta esetében az erősen kolerikus idegtípusba való irányultság miatt, némelyiknél pedig ennek éppen az ellenkezője, a túlságosan flegmatikus idegtípusba való tartozás miatt. És akkor még az anatómiai tulajdonságokról nem is esett szó, amilyenek olykor az abszurditás határait súroló vagy át is lépő alkat, generációkon át ellenőrizetlen csípőízületek, a legkülönbözőbb örökletes bántalmak, a szemek gyulladásossága a szemhéjak rendellenessége miatt, gyakori rejtettheréjűség, korai rosszindulatú daganatképződés, korai öregedés, stb. Génjeikben még ott lappang a híres ősök hatalmas ereje, kiegyensúlyozottsága, rendíthetetlensége. Ám e kiváló tulajdonságok napjainkban egyre ritkábban manifesztálódnak. Talán kezdenek kikopni a génkészletből? Talán a CACIB és Champion címek gyűjtögetése helyett nem lenne itt az ideje határozott és hatékony lépéseket tenni e nagyszerű tulajdonságok újbóli állományszintűvé tételéért?

Igen nagy veszélyt jelent az egyes fajtákra nézve az a beszűkült genetikai bázis, amelyre a tenyésztők támaszkodni kénytelenek. Ennek szinte természetes következménye bizonyos - a fajtára korábban jellemző - tulajdonságok eltűnése az adott populációból. Hogyan nyerhetünk vissza már eltűnt tulajdonságokat (géneket)? Nincs más módja, mint a vérfrissítés, idegen fajtával történő keresztezés útján. Más állatfajoknál ez járható út, a kutyánál viszont - ki tudja miért? - eretnekségnek számít. Nem árt tehát vigyázni a meglévő génbázisra, mert vészes beszűkülése esetén a kutyázást nemzetközi szinten irányító "kinológusok" talán inkább veszni hagynának fajtákat, minthogy noha tudományosan igazolt, megfelelő kontroll alkalmazásával bevált, de általuk eretnekségnek minősített módszer alkalmazását engedélyezzék...

Tekintettel arra, hogy magam németjuhászos vagyok, így természetesen leginkább ezt a fajtát ismerem, a többiek vonatkozásában felvázolt problémákról a velük foglalkozó szakemberektől kértem információt. Gondolatébresztőnek szántuk ezt az írást, hogy a különböző fajták tenyésztői ne csak az agyonreklámozott jó tulajdonságok bűvöletében tenyésszenek, hiszen aki festett egekbe néz, s csak a szépet látja, ott is, ahol egyre kevesebb van abból, az legyen bár úgynevezett "mestertenyésztő", a mai kaotikus kinológiai viszonyok között nem lehet képes a választott fajta nemesítésére. Csak a realitásokat maximálisan figyelembe véve tarthatjuk meg, illetve állíthatjuk vissza vagy fejleszthetjük egy-egy fajta valós értékeit.

Amerikai staffordsire

Az amerikai staffordshire terrier az 1800-as években kezdett kialakulni a korabeli bulldog-terrier keresztezésekből. Bár a fajta őseit gyakrabban említik harcikutyaként, mint a farmerek sokoldalú munkakutyájaként, tény, hogy óriási szerepük volt a korabeli telepesek sikeres "honfoglalásában". Általános munkakutyaként használták őket a mezőgazdaságban, de vadászként is megállták a helyüket, és persze gazdájukat és annak tulajdonát is megvédelmezték. A számos korabeli elnevezés után az AKC 1936-ban a staffordshire terrier elnevezés mellett döntött. Egyes tulajdonosok azonban nem az AKC-nél jegyeztették be kutyáikat, hanem az United Kennel Clubnál, ahol viszont az american pit bullterrier megjelölést használják mind a mai napig. Ettől kezdve tehát kettévált az addig egységes fajta staffordshire terrierre és pit bullterrierre. A staffordshire terrier kiállítási kutyává vált, míg a pit bullterriert továbbra is harckészsége alapján szelektálták.

Beauceron

A beauceron vagy más néven beauce-i juhászkutya régi francia fajta. Szűkebb hazájában, Gascogne-ban ősidők óta juhtenyésztéssel és sajtkészítéssel foglalkoznak. A nyájakat a nagytestű, bátor juhászkutyák őrizték, melyekkel egyébként előszeretettel vadásztak is, a francia telepesek Amerikába is magukkal vitték harcias kutyáikat. Kanadában ma is használják nagyvadakra, farkasra, pumára, sőt medvére is a beauceront. Kettesével vagy négyesével a hatalmas termetű grizzly-re is ráengedik a vadászok. Keménységét, intelligenciáját és igénytelenségét a francia hadsereg és a rendőrség is felfedezte, még az idegenlégióban is alkalmazták a fajtát. Hazájában napjainkban is nagyon népszerű fajta - kedvenc, házőrző vagy munkakutya -, az ország bármely részén, turistaként is találkozhatunk egy-egy képviselőjével. Franciaországon kívül viszont nem tartozik a népszerű fajták közé.

Belga juhász

A kutyás sportok egyik legkiemelkedőbb és legsokoldalúbb sztárja a belga juhászkutya. Akár őrző-védő versenyen, akár az agility-pályán kell helytállni, ő mindig ott van az élen. De helyesebb többes számot használni, hiszen a belga juhászkutyának négy típusa van, gyakorlatilag négy fajtáról van szó: a fekete groenendaelről, a vörösesbarna tervuerenről, a göndörszőrű lakenois-ról és a kvartett legrövidebb szőrű tagjáról, a malinois-ról. A belga juhászkutya összes mai típusának története megközelítőleg az 1880-as és 1890-es években kezdődött, mikor a legelők bekerítésével, a vasút megjelenésével és a farkasok kipusztulásával már egyre kevésbé volt szükség juhokat őrző kutyákra. Az ez idő tájt igen népszerűvé váló kutyabemutatók és versenyek nagy szerepet játszottak a fajta fennmaradásában. A belga juhászkutyák nagyon könnyen kezelhető, igen tanulékony munkakutyák. Jó házőrzők, a hideg időjárást is jól bírják, de kenneltartásra nem alkalmasak.

Bordeaux-i dog

A bordeaux-i dog Franciaország legrégibb kutyái közé tartozik, és valószínűleg az Alano-kutyák az ősei, különösen az a disznós kutya, melyről a XIV. században Gaston Phébus, Foix grófja azt írta vadászatról szóló könyvében, hogy zsákmányát jobban tudta megtartani, mint három agár együttvéve. A dog elnevezés a XIV. század végén keletkezett. A XIX. század közepén ezeket az egykori dogokat szinte csak aquitániában becsülték. Vaddisznó-vadászatra, verekedtetésre (gyakran meghatározott szabályok szerint), házőrzésre, gulyák, nyájak őrzésére és mészárosok segítőjeként használták. 1863-ban rendezték az első francia kutyakiállítást, a párizsi Jardin d'Acclimatationban. A bordeaux-i dogok mai nevükön szerepeltek ezen a kiállításon. Napjaink dogjának kialakulásában különböző típusok vettek részt: a toulousi, a párizsi és a bordeaux-i típus. Mindkét világháborút olyannyira megszenvedte a fajta, hogy az 1939-45-ös harcok után a kihalás fenyegette. A hatvanas években következett be az új fellendülés. Napjainkban ritkán tartják munkakutyaként.

Masztiff

A fajta történetének egyik legendás epizódja Sir Peer Legh nevéhez fűződik. A Manchester közeli birtokos részt vett a százéves háború egyik ütközetében, a Párizs melletti agincoŰrt-i csatában (1415 októbere). Legh súlyos sebesülést szerzett, de a felmentő sereg megérkezéséig masztiff szukája védte a csatatéren. A Legh család e szuka utódaival kezdett tenyészteni. A masztiff nagyon népszerű volt a nemesség körében, míg az alsóbb néposztályok számára minden eszközzel megnehezítették az ókori harci kutyák leszármazottainak tartását. A masztiffokat korábban kutyaviadalokra is szívesen használták, különösen I. Erzsébet kedvelte az efféle „játékokat". Az állatverekedtetések betiltásával és a kiállítások elterjedésével kezdődött a fajta modern tenyésztése. Az 1883-ban alakult "Old English Mastiff Club" első klubkiállításán, 1890-ben 51 kutya szerepelt. Az első és a második világháború azonban a masztiff-állományt is megtizedelte.

Bulmasztiff

A bullmasztiffot két régi fajta, az angol bulldog és az angol masztiff egyesítéséből alakították ki. A XIX. század nyolcvanas éveiben a kora-kapitalista Anglia erdőségeiben egyre több kárt okoztak a vadorzók, mivel a munkanélküliség és szegénység sok embert kényszeríttet arra, hogy ily módon tartsa el családját. Gyakran a vadorzók a vadőröket is lelőtték, akik különböző kutyákkal próbáltak védekezni. Sok fajtát kipróbáltak, de a masztiff például nehézkesnek bizonyult, a régi típusú bulldog pedig túl önfejűnek és féktelennek. Hamarosan bebizonyosodott, hogy a két fajta keresztezéséből származó kutyák a legalkalmasabbak a vadőrök munkájának segítésére. Olyan négylábúra volt szükség, mely bátor, megbízható és erős, nem ugat, szőre is sötét színű, hogy éjszaka is észrevétlen maradjon és a vadorzót nem sebesíti meg, hanem egy ugrással a földre dönti és további parancsig leszorítva tartja. A második világháború kitöréséig szinte mindegyik angol rendőrőrs használt bullmasztiffokat, főleg vidéken.

Boxer

A boxer őseit a korabeli masztiffok, bulldogok és az ún. medveűző vagy bikatépő kutyák között kell keresnünk. A standard szerint a boxer közvetlen ősének számít a kism illetve a brabanti bullenbeißer. Ezeket a kutyákat a medve- és vaddisznóvadászatok mellett kutya-kutya és kutya-bika viadalokon használták. A vadászatokon ezeknek a kutyáknak a feladata a kopók által felhajtott vad elfogása és fogva tartása volt. Mindegyik bullenbeißer, mely képes volt erre a feladatra, ezáltal alkalmassá vált a továbbtenyésztésre, hiszen a kiválasztás annak idején a kutyák munkára való alkalmassága alapján történt. Így a korabeli tenyésztés egy széles pofájú, pisze orrú kutyát hozott létre. Az első boxer klub 1895-ben alakult Németországban. Bár napjainkban is munkakutyaként ismerik a boxert, kiállításokon egyre több vékony csontozatú, kicsi egyedet látni, melyek aligha alkalmasak őrző-védő feladatok ellátására.

Dobermann

Ez a német fajta első tenyésztőjéről, Friedrich Louis Dobermannról kapta nevét. Dobermann különféle állásokat töltött be a város közigazgatásában, 1870-ben nevezték ki segéd-adóvégrehajtónak, majd később éjjeliőrként is tevékenykedett. Mivel adóbehajtóként nemritkán nagy összegekkel közlekedett, s valószínűleg tevékenységéből kifolyólag sem örvendhetett nagy népszerűségnek, Dobermann a rendelkezésére álló kutyákból elkezdte kialakítani saját testőreit. Kutyái hamar ismertek lettek Apoldában, sőt Thüringia tartomány egész területéről érkeztek hozzá vásárlók. Dobermann kurtított füllel és farokkal adta el a kölyköket, mondván, így jobban néznek ki. Sajnos nem vezetett feljegyzéseket munkájáról, így csak találgatni lehet, milyen típusú kutyákból alakította ki a róla elnevezett fajtát. Valószínűleg felhasználta a rottweiler ősének tartott ún. mészároskutyákat és a korabeli juhászkutyákat. Dobermann első tenyészszukáját, egy szürke példányt, Schnuppénak hívták.

Német dog

A mai német dogok ősei vadászkutyák voltak, leggyakrabban vaddisznó hajtásra használták őket. A XIX. században még igen szerteágazó volt a dogok elnevezése: hívták őket vaddisznófogónak, hajtóebnek, dán dognak, ulmi dognak, sőt még Bismarck dognak is. Az észak-német tenyésztők az acélkék és sárga színeket részesítették előnyben és kutyáikat dán dognak nevezték. Az első német kutyakiállítást 1863-ban rendezték, és ide dogokat is neveztek, hetet ulmi dogként, nyolcat dán dogként. Így ment ez még évekig, pedig már 1876-ban bírók egy csoportja kijelentette, egy és ugyanazon fajtáról van szó. A végleges döntés 1880-ban, Berlinben született, és Dr. Bodenius elnökletével a fajtát véglegesen német dognak nevezték el. Németország első kinológiai fajtaklubja az 1888-ban alapított Német Dog klub volt. Bár a német dogot őrző-védő fajtaként tartják számon, egyre kevésbé használják munkakutyaként.

Német juhászkutya

A világ legnépszerűbb és legsokoldalúbb kutya fajtájának a története a múlt század végére nyúlik vissza. A fajta "atyja" Max von Stephanitz, akit lenyűgözött a nyájak mellett dolgozó juhászkutyák látványa. Ilyen állatok neki is kellenek, határozta el, mindenáron, még ha saját magának is kell kitenyészteni őket, mert pénzért esetleg nem tehet szert rájuk. Hamarosan el is kezdte keresni az ideális pásztorkutyát, de sokáig nem talált megfelelő példányokat, olyan nagy volt a különböző helyi változatok száma. 1898. január 15-én vásárolta első juhászkutyáját egy frankfurti tenyésztőtől. 1899. április 22-én, Karlsruhéban Stephanitz barátaival megalapította a juhászkutya egyesületet (Verein für SchäferHunke). Az egyesület legfontosabb feladata a megfelelő tenyészanyag kiválasztása volt az igencsak vegyes juhászkutya-társaságból: a különböző szín- és szőrváltozatok mellett a fellelhető kutyák fül- és farok tartása is a legkülönbözőbb képet mutatta.

Rottweiler

A rottweiler eredetét egészen a római korig vezetik vissza. A ma is ismert római hadiútvonalak egyike a német Rottweil városának térségébe vezetett, így a légiók molosszoid kutyái a helybeli paraszt- és mészároskutyákkal keveredtek, melyeket elsősorban csordák hajtására és őrzésére használtak, de ugyanúgy gazdáikat is meg kellett védelmezniük, sőt gyakran kisebb kocsik elé is befogták őket. Az egykori rottweili mészároskutyából a XX. századra sokoldalú és kedvelt munkakutyavált. A fajta kellemes természetének, taníthatóságának és nem utolsó sorban fizikai erejének köszönhetően 1910-ben az első Német Rendőrkutya Egyesület hivatalosan is elismerte a rottweilert mint rendőrkutya-fajtát. Kiváló sport- és munkakutya. Más őrző-védő fajtákkal összehasonlítva csupán annyi szól ellene, hogy a nagy meleget nehezebben viseli, teljesítménye ilyenkor csökkenhet.

Schnauzer

A mai schnauzer megközelítőleg a XIX. század végén alakult ki a délnémet térség kis- és középméretű munkakutyáiból, a parasztkutyákból. ősei, de a korabeli schnauzerek is az univerzális munkakutya szerepét töltötték be. Az istállókban az élősködők távoltartása, kiirtása a kutyák feladata volt. Éjszakánként a drága lovas felszereléseket, szekereket, és nem utolsósorban a lovakat őrizték. Mivel a gazda tulajdonának megvédése volt a cél, minden idegennel bizalmatlannak kellett lenniük. A kutyáknak a fuvaroskocsik mellett futva kellett gazdájukat kísérni és megvédeni az esetleges rablók, rossz szándékú idegenekkel szemben. Napjainkban elsősorban óriás schnauzereket látni őrző-védő versenyeken, míg a közép és törpe schnauzerek az agility-pályán bizonyítják rátermettségüket, bár elsősorban kedvencként tartják őket.

http://kutya.hu/Cikk.aspx?id=3887