Egy kutyát könnyebb rászoktatni arra, hogy pacsit adjon, mint a szobatisztaságra. Nem csoda, hiszen ez a mozdulat az elválasztása előtti időkből származik, amikor gyúró-dögönyöző mozdulatokkal próbált még több tejet kimasszírozni a kutyamamából.

A kutya a mancsaival is kommunikál, de a kutyamancsok természetesen teljesen már jelentést hordoznak, mint az emberi kézfogás. Amikor a kutya mereven a szemünkbe nézve a kezünkre helyezi a mancsát, többnyire enni kér, játszani szeretne, simogatásra vágyik, vagy csak tudatosítani szeretné bennünk, hogy létezik.

Pacsit adok, tehát vagyok

Egészen más a helyzet akkor, amikor a kutya könnyedén a vállunkra, vagy éppenséggel a fejünk búbjára ejti pracliját. Ez a gesztus a dominancia kifejezésének barátságos formája, ám jelentőségét nem szabad alábecsülnünk. A kutya így próbálja meg felmérni a hierarchiában betöltött pozícióját, így tesz óvatos kísérleteket arra, hogy felülírja az addigi rendet. Ez a bepróbálkozás emberi nyelven valahogy így hangozna: "Kedves gazdám, nem zavarna, ha mostantól én parancsolnék neked?"

Erőfölényben a kutya

Ez a leginkább vadászkutyákra jellemző gesztus minden kutyafajtára, de főként a terrierekre jellemző. Ez a testtartás némi határozatlansággal kísért nagyfokú koncentrációt jelez. Ez a két dolog nem mond egymásnak ellent, hiszen a bizonytalanság komoly odafigyelést kíván a probléma sikeres megoldásához. Ha nem tudjuk eldönteni, hogy kutyánk most éppen nagyon figyel, vagy csak elmélázott, figyeljük meg a testtartását és a pofáját, mert ezekből azonnal kiolvashatjuk a választ, ami emberi nyelven valahogy így hangozna: "Nagyon figyelek", vagy "nem igazán tudom, mit is csináljak".

Akkor menjek?...vagy maradjak...?