Azért, mert a kutyák boldoggá tesznek minket? Szerintem ennél sokkal többről van szó. A téma, amiről most írok, biztosan ezer tollból kifejtésre került már. Nem tudom, amit én fogalmaznék meg, leírta-e már valaki, de szeretem a saját gondolataimat betűbe önteni.

Először magunkról szeretnék beszélni, emberekről. Hiszen minden rólunk szól. Mindenki tisztában van azzal, milyen nagymértékű változások történtek eleddig, hogy rengeteg mindennek nézünk még elébe, s bár a jövő számunkra teljesen ismeretlen, az, ami körülöttünk zajlik, egyetlen szóval jellemezhető a legpontosabban: káosz.

Kik vagyunk mi? Az egyetlen olyan faj, amely karmok, fogak és erő nélkül született erre a világra, s amely ennek ellenére mégis életképesnek bizonyult, sőt, mi több, egyeduralkodóvá váltunk gyönyörűséges kék bolygónkon. Minden egyéb két-, négy- és soklábú megkapta az élethez azokat a stratégiákat, amelyek segítségével sikerre viheti génjeit, vannak hatalmas állatok, mint például az elefánt, erősek, mint a medve, ügyesek, mint a gepárd, és vannak az egerek is, amelyek bár gyámoltalanok, de kiváló szaporaságuk révén kaján vigyorral röhögnek ki minden ragadozót. Mi vagyunk az egyedüliek, akik semmilyen rendkívüli tulajdonsággal nem rendelkezünk, mégis élünk. Most is.

Két olyan jellemzőnk van, amelynek köszönhetően sikerrel vettük az élővilág kegyetlen akadályait, az érzelmek és az intelligencia. Az ősember pontosan tisztában volt azzal, hogy csak egyféle módon maradhat életben. Mégpedig úgy, hogy összetartó közösséget épít, ha megsegít másokat, önös érdekeit figyelmen kívül hagyva tesz azért, hogy a közösség, az aprócska és kezdetleges társadalom ereje érvényre jusson, az, amelyben egészséges embergyermekeket nevelhet fel. Az intelligencia ahhoz kellett, hogy az első emberek megszervezzék életüket, az érzelmek pedig ahhoz, hogy motiválja őket valami mindebben. A szeretet, a türelem, az odaadás, az áldozatkészség, az empátia, a biztonságérzet és a hűség az, amely olyan fokú örömet és erőt adott nekik, amely által képesek voltak – mint utóbb bebizonyult – mindenre. Ezek az ősi, alapvető tényezők azok, amelyeket ma úgy hívunk, értékek.

Mára kicsit megváltozott a helyzet. Általános vélekedés szerint hosszútávon a Föld – ökológiai egyensúlyát megtartva – maximum 2 milliárd embert képes eltartani. A legpesszimistább jóslatok szerint is, ha nem történik addig semmilyen drasztikus változás, a következő századfordulóra elérjük a tízmilliárdos népességet. Magyarul, mindenütt emberek vannak. Ezzel párhuzamosan a modern kori ember körül olyan fejlett szociális háló épült ki, amelynek köszönhetően a társadalom tagja – durván fogalmazva – akkor is biztonságban érezheti magát, akkor is életben marad, ha semmire nem képes. Arra sem, hogy önálló életvitelt folytasson.

Mindezek a változások odáig vezettek, hogy a legősibb, egyben legszebb értékek lassan kezdenek eltűnni világunkból. Nem azért, mert rosszak volnánk, gonoszak, hanem azért, mert egyszerűen nincs már rájuk szükség. Ma már nem számítanak ezek a dolgok, hiszen az egyén ezek nélkül is sikeres életet élhet. Mindeközben az emberek egyre inkább szenvednek az értékek hiányától. Népbetegségnek számít a depresszió, az öngyilkosságok aránya az egekbe ugrik, s megszámlálhatatlan azon emberek száma, akik teljesen egyedül kénytelenek napjaikat tengetni, mindenféle érzelmi, lelki támogatás nélkül.

Az emberrel és tetteivel az a baj, hogy minden róla szól. Ha szeret, nagy eséllyel viszontszeretik. Ha segít, valószínűleg neki is segíteni fognak. Ha örömet okoz valakinek, valahol vissza fogja kapni. Az életünk folyton erről a körforgásról, a visszacsatolásról szól. Megszoktuk, hogy ha teszünk valahol valamit, valamikor valamilyen formában vissza fogjuk kapni, vagy legalábbis titokban reménykedünk, hogy majd így fog történni. Ez egyszerűen önzés. Ez még a legnagyszerűbb tetteket is képes beárnyékolni, de most itt ki kell jelentenem, az önzés alapvetően nem rossz dolog. Egész egyszerűen csak azt jelenti, vágyunk arra, hogy elismerjenek, hogy szeressenek minket, hogy értékes emberek legyünk.

Mindazonáltal az önzés tökéletesen megakadályozza, hogy ezek az ősi értékek valódi értékek legyenek. Önzetlenség. Tudja-e ma még valaki, mit is jelent igazából? Nagyon egyszerűen meg lehet fogalmazni, tenni és csinálni valamit anélkül, hogy ellenszolgáltatást várnánk. Mi, valljuk meg őszintén, valamilyen formában mégis várunk, ahogy fentebb is írtam. Elég csak a különböző vallások imáit elolvasni, azokban minden benne van: adunk és teszünk, hogy jobbak legyünk, de kérünk is, mindezt gyakran egyetlen versszakban. De hogyan legyen valaki TÉNYLEG önzetlen? Hogyan képes valaki ezeket az ősi értékeket újraélni, és ezután felhasználni azokat?

Az egyik válasz lehet erre: a kutya. De miért? Egész egyszerűen azért, mert a kutya nem a mi fajunk. De miért pont kutya? Mert ez az a faj, amelynek tagját ha befogadjuk saját, illetve családunk életébe, a legdrasztikusabb módon változtatja meg azt.

Egy kutyának jól meghatározott igényei vannak. Törekszik arra, hogy életét úgy élje, ahogy génjei diktálják. Ám a kutya kommunikációs csatornája még véletlenül sem érinti a miénket. A maga módján nagyon sok mindent közöl felénk, amit valamennyire talán megértünk, de mi nem vagyunk képesek arra, hogy megértessük magunkat vele. Ha beteg vagyok, emiatt képtelen arra, hogy kimozduljak az ágyból, hiába mondom el neki százszor, most nem tudok, nem érti, nem is akarja érteni, mert neki pisilnie kell. Vagy mozogni. Vagy ugatni, játszani, enni, randalírozni, vadászni, soroljam még?

Mit tud egy kutya nyújtani nekünk? Szeretetet, hűséget. Megvéd minket, s ha kell, gondolkodás nélkül akár a halálba is veti magát értünk, családunkért. Önzetlen és odaadó. Ennek ellenére még véletlenül se próbáljuk meg a kutyát emberi tulajdonsággal felöltöztetni, mert ő nem ember! Ne higgyük, hogy ezt ő azért teszi, mert választása volna, s így döntött, ő azért csinálja, mert ösztönei, génjei ezt parancsolják neki. És ez nagyon nem mindegy. Fordítok egyet a dolgon, itt most nem őróla van szó, ha már ennyit beszéltem magunkról, maradjunk az embereknél.

Ha úgy érzed, elfásultál, s ha nem érzed, hogy értékek mentén élnél, fogadj örökbe egy kutyát! Elmondom, miért. Mivel egy kutya felé soha nem tudod tolmácsolni gondolataidat, érzéseid és gondjaid, ezért leginkább neked kell alkalmazkodnod hozzá. A kutya képességei szerint megpróbálja az életét maximálisan úgy alakítani, hogy az passzoljon hozzád, de ennek a képességének igencsak szűk határai vannak. Ha ügyes vagy, megnevelheted úgy, hogy szinte tökéletes harmóniában élj vele, de a jelen téma szempontjából ez sem számít. Itt arról van szó, hogy egy olyan élőlényről gondoskodsz, egy olyan életet nevelsz fel és kísérsz végig egészen haláláig, amelytől a szereteten és a hűségen kívül soha nem kapsz semmi többet. És ezzel te teljesen tisztában is vagy.

Ez nagyon fontos. A kommunikációs gátak, a fajok közötti korlátok egy csapásra megszüntetik a visszacsatolás lehetőségét. Amit te adsz neki, azt ő nem fogja tudni visszaadni. És itt éppen ez a lényeg. Végre megszakadhat a kör, ami az embereknél általánosan tapasztalható. Végre megtapasztalhatod, milyen önzetlennek lenni valaki, vagy valami iránt, anélkül, hogy bármilyen ellenszolgáltatást kapnál érte. Ha kiviszed sétálni, jót teszel vele, mert erre van szüksége, de ő ezt nem fogja megköszönni. Amikor minden egyes alkalommal, ha kell, kimész vele, hogy dolgát végezze, ha megeteted, ha gondoskodsz róla, segíted, óvod és véded, ha baj esetén orvoshoz viszed, jót teszel vele. De ő nem fogja viszonozni. Felelős vagy érte, tudod jól, és ennek alapján cselekszel, éled az életed. Nem fogja megköszönni. Soha nem fogod semmilyen formában visszakapni azt, amit teszel érte. Ő csak szeretni fog, hűséges lesz hozzád, a maga módján, de semmi több.

Büszke leszel magadra, mert példás gazdi vagy. Ekkor még az elején jársz, de jó úton. Amikor majd eljutsz odáig, hogy mindez számodra teljesen természetessé válik, akkor már egészen jól áll a szénád.

Ha kutyás gazdi vagy, meg kell értened, ő nem képes arra, amire te, és tisztában kell lenned azzal, hogy ő semmiről, de tényleg semmiről nem tehet. Történt egyszer, hogy Mütyürt elvittem sétálni úgy, hogy aznap rendkívül rossz napom volt. Semmi nem ment úgy, ahogy kellene, kudarcok értek, hazudtak nekem, bántottak. Ezt mind egyszerre, egyetlen napon. S akkor a séta közben elővettem a telefonomat, mert kaptam egy üzenetet. Hátha sürgős. Míg azt olvastam, nem vettem észre, hogy megjelent egy macska a kutya látóterében, így nem észleltem időben, hogy Mütyür gyilkos ösztönétől hajtva nekiiramodott. Az autók miatt rövid pórázon volt, Mütyürt megállítottam, de a telefon métereket repült, és komolyan megsérült. Még ez is?! Irdatlan dühös lettem, mert így aztán tényleg minden rossz összejött aznapra. A kutya meg csak állt, nézett rám kérdő szemmel: miért nem foghatja meg azt a macskát, hát nem az a dolga?

Néztem-néztem a kutyát, és rájöttem, ő semmiről nem tehet. Amikor dühös vagy, erre rá kell jönnöd, nem jön magától. Mütyür nem tehet arról, hogy rossz napom van, nem tehet arról, hogy vérbeli terrier, s ezért nehezen kinevelhető gyilkos ösztön uralkodik el rajta, ha macskát lát. Arról meg pláne nem, hogy kiesett a kezemből a telefon. Az az én hülyeségem volt.

Így hát minden szó nélkül megsimogattam. Nem vetítem ki rá a negatív érzelmeimet. Képesnek kell lennem arra, hogy megértsem, nem várhatok tőle túl sokat, mert ő nem ember. Türelmesnek kell lennem, mert egy kutyával csak így lehet élni. Ha fél a nagyobb termetű fajtársaitól, nem tudom elmagyarázni neki, miért nem kell félnie tőlük. Meg kell értenem őt, empatikusnak kell lennem. Odaadónak is kell lennem, mert ahhoz, hogy élete teljes legyen, mindent meg kell tennem érte, amire csak képes vagyok. Áldozatkésznek kell lennem, mert nagyon sok dologról le kell mondanom kutyásként. Biztonságot kell nyújtanom neki, mert ő ebben a modern, motorizált világban nem képes megvédeni magát. Hűségesnek kell lennem, mert az együttlétünk az ő élete vagy az enyém végéig kell tartson. Akármi is történik. Mert ezt vállaltam, amikor örökbefogadtam. Nem hagyhatom el. És szeretem, mert őt csak szeretni lehet.

Szeretet, türelem, odaadás, áldozatkészség, empátia, biztonságérzet és hűség. Ezt mind köteles vagy kutyád felé nyújtani, úgy, hogy mindebből nem fogsz semmit visszakapni. Legalábbis emberi módon semmiképp. Ezeket az értékeket a kutyád révén – pont amiatt, hogy nem kapod vissza – átélheted újra, még a mai, rohanó és mostoha világunkban is. Megtanulhatod a maguk valójában értékelni őket, és csendesen örülhetsz neki, hogy ezt mind tudod. Nem büszkén, nem ellenszolgáltatást remélve, hanem természetesen, ahogy kell.

És ha idáig eljutottál, jöhet a legfontosabb lépés: meg kell tanulnod az emberek felé is közvetíteni ezeket az értékeket. Nem azért, hogy büszke légy, nem azért, hogy visszakapd, hanem mert fontosak. Egyszerűen csak fontosak.

Ezért jó kutyásnak lenni.

http://eletazillatoson.hu/2013/11/06/miert-jo-kutyasnak-lenni/